Mindhiába

2010 szeptember 7. | Szerző:

Sokszor tűnődöm, néha félhangosan is, miért és hogyan történnek a
dolgok körülöttem, legtöbbször nem tudok rájönni.  Fura hangulatok
fonnak körül, nagy érzéseim leváltják olcsó, piti, gyorsan illanó
hangulatok amik nem én vagyok mégis bennem zajlanak, belőlem áradnak.
Legtöbbször megfogalmazni sem tudom az érzéseimet. A
hangulatingadozásokat, a szívdobbanásokat, szemvillantás alatt
átalakuló érzés-hullámokat. Filléres emlékeim rakosgatom, némelykor az
a gondolatokat próbálom összeterelgetni, nem mindenkor sikerül,
félbehagyott napokat nem oldják meg a sűrű álomfolyamokkal terhes,
megszakított ébrenlétekkel is fullasztó éjjelek, a megoldatlan
problémák, rég feledettnek hitt emberek, rossz emlékek, régen kútba
dobott rossz érzések csak a szívem zakatoltatják, menekülni úgysem
tudok inkább a félálom azon világába süllyedek, ahol még tudom, hogy
nem vagyok ébren, de már nem is álmodom, az eseményeket viszont nem én
irányítom, csak aktív résztvevője vagyok, nos, ezek a félálmok sokszor
annyira élethűek, hogy ébredéskor, vagy inkább ébredésre riadáskor
tisztáznom kell hol is vagyok tulajdonképp. Annyira vártam az utazást,
hogy már csak félszeg örömmel álltam a hajón, a legfelső emeleten, az
étkezőben, a Keleti-tenger csöppet sem barátságos acélszín hullámai a
majdnem négyemeletes hajó tetejéig csaptak fel, óriási robajjal, mintha
szétszakadna a hajó vastag lemezfala, a férjem legyint, ez csak kis
szélmozgás, én a gyomrommal küzdök, a svéd húsgolyóknak magyarázom,
hogy nem kell liftezniük, hiába, tengeri beteg leszek a visszafelé
úton, fekszem a kabinban, órákon át reszketek, a tengerre haragudni így
sem tudok, mert adott, csak adott, hangulatokat, érzéseket, ismerős,
régi álmokat, ízeket, távoli tájakat. Az utazás minden örömét a
fáradtsággal együtt, majd közönnyel vegyesen járkáltam a fedélzeten,
gyűjtöttem magamba a színeket, az ízeket, mindent, amit a lelkemmel le
tudok fényképezni, kiálltam a fedélzetre, hagytam a hullámoknak, hogy a
sós vízpermetet az arcomba csapják, nyalogattam, tényleg sós, majd a
tenger lenyugodott, szelíden ringatózott, én kisimultam, a napot
néztem, ahogy arany-fénnyel vonta be a hullámokat, a sirályokat, ahogy
kecsesen lebegtek, a kapitányt, ahogy rám köszönt, mikor közel álltam a
hajóhídhoz és a kikötést figyeltem, az időt kérleltem teljen lassabban,
hogy a négyórás hajóút hosszabbnak tűnjön…A lüktetést érzem most is,
a gázolaj szagát, ami teljesen beitta magát az egész hajóba, a gépház
dübörgését, a személyzet sima, átlátszó mosolyát…Mert mit adhatott
nekem Svédország is ama röpke két napban amíg a földjén tartózkodtam?
Az idegen tájak bűvöletét, a más életformájú emberek nyitott, tiszta
szemét, sehol kapkodás, a kikötőben szemét és csatornaszag, a tengerbe
vezetett szennyvízcső… egy-egy felvillanó mosoly, házak, dézsákba
ültetett vacogó pálmafák… Trelleborg, egy más világ…

 

Címkék:

Angyalok

2010 szeptember 6. | Szerző:

 Berlin széle, elhagyott nem is olyan régi iskola, eldobott táblája
alapján szakiskola, kitört ablakokkal, elhagyottan, mellette
viszonylag  széles betonsáv beszórva szeméttel, igen, ez
Kelet-Németország, ordító a különbség. A vezetési idő és a munkaidő is
elfogyott, nem találtuk a kijelölt benzinkutat, az ingerültség és a
feszültség már kezdett rajtunk elhatalmasodni, közben a nyárvégi est 
fullasztó meleggel köszöntött, mellettünk gyönyörű folyó, valahol a
világ végén is lehetnénk, mert a navigáció név szerint Andika, rosszabb
pillanatokban te hülye liba, merre viszel bennünket, hiszen ott út
sincs?   Álltam, néztem a kihalt iskolát, térdig érő kerítését, kedvem
lett volna belül is megnézni, titkot lehelt rám álmodón, de éreztem
hogy nem lehet, titok marad. Fehér Opel áll meg a semmiből, magas,
nyurga srác, gyönyörű olvadt csokoládé barna szemmel, azonnal hozzám
lép, mosolyog, kérdez, mintha ezer éve ismerném, a szemembe néz, és
tudom, élem a csodát, angyal ő a semmiből, és mihelyt utat mutat,
továbbáll, éltem már át hasonlót, szívem átmelegszik, tört németségem
érti, bólogat, mosolyog, a léleklátó szeme arany szikrákat vet, elvisz
a benzinkútig, hogy hajnalban megkereshessük, megköszönöm illőn a
segítséget, csodaszép mosolyt villant rám, és tovatűnik…

Melk apátsága szigorún néz az autópálya defektelhárító szakasza másik oldaláról, nézem,
fohászkodom esőmentes időért, Robi teljesen lelkileg fáradt, hogy
képtelen levenni a pótkereket, koszos ruhában fekszik a teherautó
alatt, cigizik egyfolytában , időhúzásnak nagyszerű, viszont sehová sem
haladunk. A kerék futófelülete teljesen levált, feltekeredett a
tengelyre, még jó, hogy Robi biztos kézzel fogta a kormányt, agyamban
már lepergett a baleset, átizzadt kabátom is ledobom. Segíteni nem
igazán tudok, tehetetlenül toporgok, fura, hogy igazi vészhelyzetben a
férjem lehiggad, és mindenre képes, egyébekben robbanékony, hisztis.
Segítséget kell kérnünk, néz rám a férjem és kiáll integetni. Hamarosan
megáll egy kamion, oldalán felirat, ugyanaz, mint a férjem egyik
barátjáé, persze csak névrokon, de megható, A Gondár barátod segítséget
küldött neked, súgom a férjemnek, aki bólogat. A másik angyal magas,
tagbaszakadt, szőke, vidám kék szemében zöld-arany csillámok, mosolya
széles, és pokoli gyorsasággal kapja le a kereket, amivel másfél napja
kínlódtunk, szinte tíz perc alatt végez, mi szinte csak asszisztálunk
mellette, nevetése betölti az autópályát, megköszönjük persze, és
magától értetődő természetességgel mondja, máskor is… hát angyalok
mindig járnak körülöttem, most is érzem a melegséget, amit hagytak
mellettem…

Címkék:

Svédország

2010 szeptember 2. | Szerző:

 

 Igen, évek óta vágytam rá, minden idegszálammal,
minden érzékemmel, minden gondolatommal. Amikor Sassnitz kikötőjében álltam, és
figyeltem hogyan fordul rá a komp a hajódokkra, akkor, és csakis akkor
borzongtam meg igazán, Svédországba megyek. Valahol, messze a nappal is
világosan figyelő telihold fénylő-ezüst burka mögött Szent Rita figyelt rám
fehér palástban, kezében kálával, és én nem tehettem mást, mint lehajtott
fejjel megköszöntem. A fejemben Márai különös szavai zakatoltak a tengerről,
hogy nem lehet nélküle élni, és csendesen beláttam: ebben is igaza volt. Talán
túl sokat vártam. Talán úgy jártam, mint Szindbád, hogy a “sokadik”
hajóútnál már ismerősen néz körül a fedélzeten, nem kísérti már az ismeretlen.
Minden a helyén, a kapitány hófehér egyenruhában, a mentőcsónakok szorosan
felkötve, a személyzet mosolyogva, a nap szikrázva a csöndes acél-hullámokon,
órákon át ringatva, a csodát ismételve. A Keleti-tenger ólmosan nagy hullámokat
görget, szeszélyesen himbál, dobál, kecsesen ringat vécéfedelet, a hajó széles
hullámokat vet, hajókat látni mindenütt. Trelleborg gyönyörű, Svédország
meleggel és napsütéssel fogad, csöpp kikötő, nyüzsgés, a másik hatalmas hajón a
hajótársaság neve mellett Nils Holgerson ül a libája nyakán felfestve,
gyönyörű, és egyszersmint megható. A másik hajót Huckleberry Finnek hívják, a
miénket Trelleborgnak. A kapitány svédül és angolul jelentkezik be, a kabinban
svéd rádiójátékot hallgatok órákon keresztül, csak a dallamot figyelem, mert a
szöveget persze nem értem.Az élmények még frissek, csak a legelső benyomásokat
rögzítem, mert még ülepednie kell mindennek. Az újonnan jöttek csodaváró
szemével nézek szét, és minden csodát szétpukkaszt a látvány: a tengerbe
hosszan belógó cső, amelyből a szennyvíz orrfacsaró szaga árad, szétrombolva a
csodát. A hattyúk, a sirályok szennyrétegen ringatóztak, a partra le sem
mentem, csendesen sirattam a tengert.A kikötőt néztem, a depókat, a
szeméthalmok között ugráló madarakat, Assisi Szent Ferenc gyámoltalan, apró kis
teremtményeit, akik a kidobott zacskóból is boldogan jól laknak. Az eső
hirtelen szakadt le, perceken belül jéghideg lett, az áruházban gyönyörű szőke
svéd kislányok vállpántos nyári ruhában ugráltak, észre sem vették az idő
változását.A szemem lehunyom, hallom a tengert, ott vagyok a parton és hagyom a
hullámok kimossanak. És nyitott szemmel álmodom tovább… és gyűjtöm a
szavakat, hogy leírhassam…

Címkék:

Az újdonság

2010 szeptember 2. | Szerző:

http://szabadszalon.gportal.hu

 

Címkék:

Színes szappanbuborékok

2010 július 27. | Szerző:

 “…boldog a Szahara is, ahol nappal és éjszaka egyik reményből a másikba ringatja az embereket.” / Saint-Exupéry/

Hónapok színes, kavargó remény-álmai szálltak el egy szemvillanás alatt, talán nem is az álmokat sajnálom inkább, mint a durva, szívettépő, reménytelen várakozást, ami úgy felőrli az embert, hogy üres héjként dobálódik naponta ide-oda, tehetetlen bábként figyeli az eseményeket, nem, nem irányít, csak hagyja sodródjon a valamivel, ami ellen nem tud küzdeni, mert az a valami jóval erősebb, és a mindennapos küzdelemeket a létért úgy fújja szét, mint kisgyermek a szappanbuborékokat, kicsit megcsodálja még, aztán más szórakozást keres…Különös, ijesztőn plasztikus álmom volt, megosztom Veled:

Hónapok, sőt évek óta nem alszom rendesen, ehhez is hozzá lehet szokni teljesen, mint mindenhez, amit az életem ad, fura belenyugvással. Lázadó vagyok egyébként, nem hagyom magam, nem adom magam, mégis sokszor álmomban hadakozom elmúlt eseményekkel, régi emberekkel, történésekkel.

Címkék:

megígértem

2010 július 27. | Szerző:

hatvaniszalon.gportal.hu

 

Címkék:

Régvolt

2010 július 18. | Szerző:

 -Nagyapa, segíts!- szakad fel bennem, legbelül a sóhaj, kimondom hangosan is, mikor már elfogytak a lehetőségek. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint az imával, kell valami kézzelfogható, ha már a kézzel foghatatlanban nem hiszek. Az írás kényszere hajt újból, a dühöt, a kilátástalanságot próbálom szelíd békévé hajlítani, emlékeztetnem kell rá magam, hogy alapvetőn békés, sőt birka természetű vagyok, a naivitásom például páratlan. Régvolt, halott nagyapám szólítom immár, minthogy az életben lévőknél nem találtam enyhülést. Néha csak annyi kellene, hogy lehajtsam a fejem: – Anya, nagyon fáj- de minthogy ez nincs, sőt sosem volt, csak a fájdalom marad, a szúrás a szívben, ami szétterjed, fejfájássá, abroncsszorítássá válik, ordítássá lényegül, persze, csak legbelül. Nem, sosem vágytam sajnálatra, nem is adtam senkinek, a koldus nem lakik jól tőle, ha volt, utolsót is odaadtam. Sose voltam irigy, viszont az igazságtalanság ellen harcoltam, vívtam, vívok ma is,és nem adom magam az ürességnek, a közönynek, a sivárságnak. Minthogy inkább befelé élek, hiszek a mesékben, a könyvekben, az emlékekben. Nagyapámat hívom, mert elfogadott, nem bírált, csak a puszta érintésével éreztette, hogy szeret, olyan természetességgel, ahogy a világ működik, hagyta, olyan legyek, amilyen vagyok, nem akart megváltoztatni. Kamaszként elfordultam tőle, nagyon fiatal anyaként hozzá menekültem, és úgy fogadott, mintha tegnap mentem volna ki az ajtón, és nem évekkel ezelőtt, nem kérdezte mi bajom volt, csak az számított, hogy ott voltam megint. Elment, elvitte magával a kőleves mesét, amit annyiszor el kellett mondania, elvitte minden kincsét, és most évekkel a halála után is néha eszembe jut, hogy szinte egyetlen ember volt a családomban, aki igazán szeretett. Talán ezért fakad fel bennem néhanap a sóhaj, talán valahol a az égi bányászmezőkön bóklászva talán meghallja, hogy sírok, és mint gyerekként most is átölel, és megvigasztal, és nagy bütykös ujját megfoghatom és mehetünk, mint a ködbe veszett, fájón régi gyerekkorban. Nagyapa, segíts…

Címkék:

Hurik

2010 július 18. | Szerző:

 ” És így megy el az élet naponként, cseppenként, fölösleges percenként, úgy, hogy egy másik életet élek, nem a sajátomét, amelyről álmodtam. A semmiből tartok a semmibe.” / Tótisz András

Mindenkinek a saját, házi használatú, külön bejáratú démonai. Speciel az enyémek most körbefognak, leblokkolnak, minden idegszálam kihegyezik, robbannék már, de nem engedik. Az ezeregyéj bársonyával tekernek körül, mikor először olvastam róluk meghökkentem, saját, gyerekkori olvasmányélményeimben kutakodtam, mert faltam az Ezeregyéjszaka gyermekeknek átírott meséit, de hurikról egy szó sem esett bennük. Az én selymes-bársony-fekete hajú, nagy mélykék szemű, varázsos hurik asszonyaim dobolnak a szívemben, suttogó hangon hívnak magukkal a sötétségükbe, ecsetelik napjaim hiábavalóságait, gyarló mivoltomat feszegetik, fülembe sőt minden érzékszervembe suttogják, hogy nem érek semmit, mert nincs kacsalábon forgó távhűtéses palotám, legújabb sportkocsim, nem húzzák nyakam kilós aranyláncok, vannak viszont kicsinyes pénzgondjaim, mert nem vagyok hajlandó Pénzistent imádni, tücsökként élek, mert vallom, hogy az az enyém, amit megeszem, szeretem a hajnalt, szívenfog, elvarázsol, van kedvenc madaram, a bagoly, mert okos, és szép, amilyen mindenkor lenni szerettem volna…A hurik tovább suttognak bennem, eszik lényem, kóstolják aurám, hiába építettem kristálypiramist magam köré, kinevetik, áttörik, belémbújnak, körbefognak, lenyeletik az összegyűlt stresszt, hogy gombóccá válva guruljon végig torkomon, hamis biztonságérzetet szórnak körém, hogy az éj leple alatt lerántsák rólam, és minduntalan kérdésekkel bombáznak, amikre nem tudok válaszolni. A hurik körbefognak, táncolnak bennem, lassan elengedem magam, mert vallom, hogy a rosszat is csak megélni lehet, átlépni, kikerülni nem, tehát most is mint sokszor már, a rossz napok jönnek, nem az én életem élem, csak vagyok bennem és körülöttem, harmadik szemem lüktet, talán veszélyre figyelmeztet,szép lassan hurikká válok magam is egy pillanatra, táncolok, pörgök, engedem a jót, a rosszat, mindent, ami engem alkot egy pillanatban, az égbe szállok, hogy a földre léphessek újból, megint.

Címkék:

Amit szívedbe rejtesz

2010 június 23. | Szerző:

 A várakozás izgalma túlcsapott rajtam. Egyszerűen tehetetlenül szédelgek magam körül, annyira félek és bízom és összezavarodom, majd kisimulok, pörgök, majd lecsitulok, egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Reggelente végigjárom a családi állat-és növénykertet: először a halakat etetem meg, miután a macskabagoly felrikácsolt a hajnali ájulatból, az aranyhal hangos csámcsogással jelzi, hogy enne már, a teknős ki akar úszni az üvegfalú helyéről, lelkesen szétmarcangolja a szárított halakat, majd Zizihez libbenek, a szíriai aranyhörcsöghöz, bámulatra méltó kis lény, hatalmas, sugárzó gombszemében annyi álmosság, szó szerint álomittas, hogy újból én is aludni szeretnék. Szorgosan elraktározza a berakott zöldségeket, száraz kenyeret, majd kényesen kiválasztva a kedvenc falatot vackába viszi, és mókásan enni kezdi, elvégre én is szeretek ágyban enni, majd ízlésesen elrendezi papírzsebkendő-cafatokból és forgácsból rakott ágyát újból aludni tér.Az erkélyre vonulok tovább, lelkesen bólintok a hajnalnak, aki a felhőágyát szétszabdaló nappal küzd még egy keveset, majd kecsesen int és tovatűnik, a virágaim megköszönik a hajnali locsolást, a kiültetett paradicsomok hálásan kinyújtóznak a víztől, a házmester néha bosszúsan felnéz, mert a múltkor sikeresen nyakon locsoltam, és nem győztem elnézést kérni…a reggel tovaúszik, és én nem tudok mit kezdeni magammal, tegnap volt, hogy a minden rosszat elmosó, szívig ható szerelmeskedés után fél órával felpattantam, indulnom kellett, menni, menni, a férjem csak bólintott, tudva milyen érzés, rajta is átsöpört már néhányszor, hagyta menjek a fejem után. Végigrohantam a városon, amit húsz éve lakom, de valahogy csak néha éreztem magam idevalónak, mentem, szinte rohantam, egy szempárt kerestem, és nem találtam, a patakot is megnéztem, most nem tombolt, csak morajlott, piszkot, szennyet, szemetet köpködött maga köré, az erdők szennyesét hordta még magával, és a felsőváros szemetét. Vásároltam a vevés öröme nélkül, céltalanul, bűntudattal, olyan szívet nyomó feszültséggel, amit csak a kényszervárakozás és pénztelenség ad, majd mentem újból, hogy elfáradjak, és célja legyen az estének. Annyira várom az indulást, hogy belefájdulok, szívem nyersen a földre húz, imbolygok tétován, reménnyel, majd reménytelen ürességgel, ami ellen már harcolok. Félek és aggódom, és újra félek, majd hittel töltődöm és bízom, majd görcsbe rándulok, szívem mázsás lesz, szájam keserű, aztán újból meggyőzöm magam, és hagyom, mert nem tehetek mást, az idő-homokszemeket lassan kifolyni az ujjaim közül, várom és vágyom a változást…

Címkék:

Már megint születésnap

2010 június 3. | Szerző:

 Nem voltam kiemelkedőn, repesőn boldog, de nem voltam mélyen földre húzóan  boldogtalan sem. Számba vettem az elmúlt évet, kicsit mélázva, csendesen, majd eltökélten néztem bele, valahova a messzi jövőbe, hogy megteszem. Coelho jutott eszembe, majd Exupéry, csöndes mosolyukat magamban éreztem. Tudtam, bár még sosem láttam mit susog a szél a sivatagban, mit üzen a perzselő homok… és mikor május elején újból ott álltam Calais-ban az Exupéry úton,tudtam, hogy Exupéry fogja a kezem, majd újból átéltem, hogy a hajótest a szívemmel egy ritmusban mélyen dobog, újból éreztem a tenger sós vizét, Dover sziklafala messziről integetett, mint aki hazatért…Már nem az újdonság szédítő varázsa fogott el, hanem a mélyen átélt csöndes béke…és azt is tudom, hogy sokat fogom még érezni, és máskor is átszelem még a tengert, a bukdácsoló hajókat nézve, a hajó hosszú széles csíkot húz a tengerbe, a sirályok a lábaimnál toporognak, a kikötő mólója mögött a nap arany-vörösen bukik alá, szívbemarkolón…és már azt is tudom, hogy az utazás az életem, és minden rám bízott feladat az utamra sodor, vannak mellékutak, persze, és sokszor fogok még tévedni is. A célom már tudom, bár még messze van. A mostani születésnap is csak közelebb visz hozzá, így a múló időt is csak könnyebben veszem.

Címkék:

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!