Mikor már képes voltam az ijesztőn fura félelemszálakat bizonytalan
időkre ledobni magamról, és tárgyilagosan szétnézni magam körül, igen
furcsa érzéseket konstatálni, rendszerezni, önvádat megrágni és
átgondolni, eseményeket bizonyos sorrendbe állítani, mikor már a
félelemburok néha levegőt venni is engedett, és az elfolyósodott Idő
újra valamiféle mederbe terelte a köznapokat szétnéztem. A fertőtlenítő
élesen bántó szaga testemmé vált, egy idő után észre sem vettem. És
újból megállapítottam, hogy bármennyire fejlett bennem a segítőszándék,
nos ápolónő sem tudnék lenni. A szomszéd ágyon először Gábor bácsi
feküdt, illetve nyüzsgött, meghökkentő eséllyel indult volna egy
Moldova hasonmás versenyen, idős volt, tetterős, mozgékony. Pár nap
után Besze bácsi váltotta, gyermekin kék szemmel, nagyotthallón,
egy-egy pillanatra fájdalmas közelségbe hozta nagyapám emlékét, egész
nap aludt, este nézett körül és nem értette miért nem tud leszállni az
ágyról, elkeseredett harcot vívott ellenfelével a takaróval, és
mindenáron le akarta tépni a katétert magáról. Vera üvöltött vele,
nehogy itt szambázzon már nekem, mindenféle részvét lekopott róla a
hosszú évek alatt, simaarcú, képzett, agyonfáradt nővérré vált, biztos
kézzel kötötte az infúziót, és mindenen fanyargott, sarokban Tatóka
feküdt a szociális otthonból hozták be, és mindenáron el akarta
indítani az ágyát. A nővérek tisztába rakták, megetették, lemosdatták,
gyógyszereit belekényszerítették, csak éppen emberszámba nem vették
őket, és ebben semmi kivetni való nincs, embertelen körülmények,
hosszú-hosszú évek alatt koptak ilyenné, szánalom, részvét, emberség
nem fér a munkájukba csak picike darabokban, eltűnődtem, én sem tudnám
másképp csinálni, sőt, leginkább sehogy sem csinálnám. Közben Robi
lassacskán javult, arca kisimult, a kórházban megszűnik az intimitás,
biztos kézzel fogtam a szivacsot, megtanultam a kacsa fortélyait, mert
első időben kétszer is baleset lett belőle, mert nem tudtam hogy
kell.Itatni, etetni, nézni ahogy alszik, és álmában össze-összerezdül,
amitől még mindenkor a frász tört ki, kényelmetlen széken ücsörögni
merev háttal, nézni a nyarat az ablakon át, később a kórház udvarán
sétálni körbe-körbe, magyarázni fáradhatatlanul, hogy a cigit le
kellene tenni, az orvosok is kérték… Aztán ezen is elgondolkoztam,
mivel én nem vagyok a dohány szó szerinti rabja, fogalmam sincs milyen
lehet a nikotinéhség, mintha nekem megtiltanák a csokoládé evését,
biztos küzdenék ellene..A nyár észrevétlen halad tovább, hosszú
szerelmes ujjai bebarnították a végtelen búza és rozsmezőket, a kelő
nap egyenként csókolja ragyogó napsárgára a napraforgó-táblákat, a kis
bagoly minden hajnalban észvesztő rikácsolással közli mindenkivel, hogy
ébren van, és mikor kitámolygok az erkélyre és számonkérem, fejrázással
tiltakozik, a napok nyúlnak, tombolnak, égetnek és fázítanak, a belső
feszültség észrevétlen feloldódik, a zsongás megszűnik, és átadja magát
a megnyugtató csendes derűnek, az estének. Már nem gondolkozom mi lesz holnap, hiszen a holnap megmondja kellő időben, rendben mit is kell tennem…