Tudod-e?

2010 január 17. | Szerző: csillagom35 |

 Már szinte hetek óta nem néztem tükörbe. Úgy szó szerint. Mosakodás, fésülködés, némi halvány smink, mindez megoldható, hogy csak felületesen nézzek bele. És ne lássam magam. Most, hogy a karácsonyfa-csonk már nem áll a nagyszoba állótükre előtt, hanem az alattunk lakó terebélyes fára dobta a két okos, apa és fia, természetesen egymásnak osztva az észt, hogy ide dobd, és így csináld, a kisfiam, majd én tudom legyintéssel, és hatalmas lendülettel meglendítette a szerencsétlen csonkot, és fenn is akadt a fán, szelíd ringatózásával mindenkor mosolyra vidít, ahányszor csak kilépek az erkélyre. Szóval a tükör. Sokszor talán félek is belenézni, hátha egyszer mögé látok, vagy kiugrik az igazi valamim, énem, akármim, és akkor csak bután álldogálhatok vele szemben. A karácsonyi eszem-iszomok is talán látszanak már, ilyenkor csak behúzott hassal suhanok el a tükör előtt, vagy tisztes távolból és hunyorítva nézem magam, hátha semmi sem változott. Mindig úgy próbálok mostanság belenézni, hogy én vagyok a siker és győzni fogok, de hogy ki ellen és mivel szemben, azt még nem döntöttem el. Néz vissza egy szempár, orr, haj, áll, egyebek, én vagyok. Nézem a holdkő medált, a melléakasztott négylevelű lóhere medált, beszélek néha valami ködös, távoli istenséghez, a pénz kimondhatatlan nevű, könyörtelen istenéhez is. Fohászkodom, fogadkozom. A tükör pedig visszahunyorít, bátorít. Legalábbis ajánlom neki.