Mindig, mindenkor kell valami külső ráhatás. Kellenek a kusza,
nyomasztó, fullasztó éjszakák, amikor a lélegzetem megakad, szívszakadva
riadok, a félek a kimondhatatlantól, a haláltól, de leginkább az élettől,
amikor saját teremtett, újraélt múltam fenyegető, sötét árnyai vigyorogva
körbeállnak és vihogva emlékeztetnek milliónyi elkövetett
hibára…emlék-foszlányok lépnek elő annyira valóságosan, hogy az idő korlátait
szemrebbenés nélkül átszakítják…visszalökve olyan élethelyzetekbe, amiket a
felejtés kútjába dobva bízvást reméltem, hogy soha, de soha nem élem át
újra…egy könyv: Asperján György könyve…szívem hangosan zakatol, míg
olvasom…anyám jut eszembe, próbálom a szépet, és jókat összerakni, nem
ítélkezni, de nem megy… az író szavai tökéletesen visszaadják a kusza, kósza
érzéseket, hangulat-zavarokat, könnyeket, amiket átéltem, bűntudatot, szégyent,
halálvágyat, amiket kamaszként éreztem, a megaláztatottságot,
kirekesztettséget, a senkihez sem fordulás keserű tudattá formálódását, az élet
visszahúzó, sötét rejtelmeit, amik reméltem rám soha nem találnak… nem, nem
ítélkezem, nem nem vádolok, minthogy az író sem teszi, tényeket rakok sorba,
amik kegyetlenebbek mindennél a csupasz, nyers valóságuknál fogva. Tudatra
ébredni azzal, hogy azon kívül, hogy pénzt ér az, hogy anyámmal vagyok, semmi
másra nem kellek, és ha már nem tudok pénzt termelni, hát nem is kellek…
kamaszként soha nem ültünk le beszélgetni, soha nem volt meg az az intim
anya-lánya viszony, ami annyira kellett volna a tudatos felnőtté válásomhoz…
hagsúlyozom még egyszer: senkit nem vádolok, nem ítélkezem, szimplán csak
szomorú vagyok, mert gyerekként sem vonzódtam anyámhoz, valahogy soha nem volt
bennem rajongás, minthogy hiányzik belőlem a mindenkit elfogadás csodálatos
képessége is. Apámmal ugyanígy jártam. 16 éves voltam, kicsi, karcsú, semmiképp
sem szép, mégis mint minden kamaszlány szépnek szerettem volna látszani…és
nem kaptam meg a szülői visszaigazolást, mert önző emberek lévén a szüleim csak
magukkal törődtek, szétdúlt házasságukban eszükbe sem jutott, hogy a
legrosszabb időben hagynak magamra, és ez újból nem panasz…csak tény. Apám. ő
sem szeretett soha igazán, tény rá, hogy második házasságából való lányának
lakást vett, de soha-soha nem kérdezte, hogy van-e mit ennie az első lányának,
vagy az unokájának. Nagybátyám kérdezte, hogy elhívtam-e a fiam érettségi
ballagására, és én csak néztem, hogy miért kellett volna elhívnom, mikor soha
nem érdekelte mi van velünk… most a nyugdíjas éveit éli, talán a harmadik
feleségét fogyasztja, van egy kb. két éves kisfia, akinek fogalma sincs arról,
hogy van egy féltestvére, majdnem negyven éves, szőke, és sír, amikor ezeket
írja, és nem vár szánalamat, sőt gyűlöli a szánalmat, mert az még soha semmit
nem oldott meg a világon… és olvasom tovább Asperján György könyvét, csendben
fejet hajtok előtte, mert leírta azokat a szavakat, érzéseket amik bennem évek
óta kavarognak, csak így soha nem tudtam voltam megfogalmazni, kifejezni…