Mindhiába

2010 szeptember 7. | Szerző: csillagom35 |

Sokszor tűnődöm, néha félhangosan is, miért és hogyan történnek a
dolgok körülöttem, legtöbbször nem tudok rájönni.  Fura hangulatok
fonnak körül, nagy érzéseim leváltják olcsó, piti, gyorsan illanó
hangulatok amik nem én vagyok mégis bennem zajlanak, belőlem áradnak.
Legtöbbször megfogalmazni sem tudom az érzéseimet. A
hangulatingadozásokat, a szívdobbanásokat, szemvillantás alatt
átalakuló érzés-hullámokat. Filléres emlékeim rakosgatom, némelykor az
a gondolatokat próbálom összeterelgetni, nem mindenkor sikerül,
félbehagyott napokat nem oldják meg a sűrű álomfolyamokkal terhes,
megszakított ébrenlétekkel is fullasztó éjjelek, a megoldatlan
problémák, rég feledettnek hitt emberek, rossz emlékek, régen kútba
dobott rossz érzések csak a szívem zakatoltatják, menekülni úgysem
tudok inkább a félálom azon világába süllyedek, ahol még tudom, hogy
nem vagyok ébren, de már nem is álmodom, az eseményeket viszont nem én
irányítom, csak aktív résztvevője vagyok, nos, ezek a félálmok sokszor
annyira élethűek, hogy ébredéskor, vagy inkább ébredésre riadáskor
tisztáznom kell hol is vagyok tulajdonképp. Annyira vártam az utazást,
hogy már csak félszeg örömmel álltam a hajón, a legfelső emeleten, az
étkezőben, a Keleti-tenger csöppet sem barátságos acélszín hullámai a
majdnem négyemeletes hajó tetejéig csaptak fel, óriási robajjal, mintha
szétszakadna a hajó vastag lemezfala, a férjem legyint, ez csak kis
szélmozgás, én a gyomrommal küzdök, a svéd húsgolyóknak magyarázom,
hogy nem kell liftezniük, hiába, tengeri beteg leszek a visszafelé
úton, fekszem a kabinban, órákon át reszketek, a tengerre haragudni így
sem tudok, mert adott, csak adott, hangulatokat, érzéseket, ismerős,
régi álmokat, ízeket, távoli tájakat. Az utazás minden örömét a
fáradtsággal együtt, majd közönnyel vegyesen járkáltam a fedélzeten,
gyűjtöttem magamba a színeket, az ízeket, mindent, amit a lelkemmel le
tudok fényképezni, kiálltam a fedélzetre, hagytam a hullámoknak, hogy a
sós vízpermetet az arcomba csapják, nyalogattam, tényleg sós, majd a
tenger lenyugodott, szelíden ringatózott, én kisimultam, a napot
néztem, ahogy arany-fénnyel vonta be a hullámokat, a sirályokat, ahogy
kecsesen lebegtek, a kapitányt, ahogy rám köszönt, mikor közel álltam a
hajóhídhoz és a kikötést figyeltem, az időt kérleltem teljen lassabban,
hogy a négyórás hajóút hosszabbnak tűnjön…A lüktetést érzem most is,
a gázolaj szagát, ami teljesen beitta magát az egész hajóba, a gépház
dübörgését, a személyzet sima, átlátszó mosolyát…Mert mit adhatott
nekem Svédország is ama röpke két napban amíg a földjén tartózkodtam?
Az idegen tájak bűvöletét, a más életformájú emberek nyitott, tiszta
szemét, sehol kapkodás, a kikötőben szemét és csatornaszag, a tengerbe
vezetett szennyvízcső… egy-egy felvillanó mosoly, házak, dézsákba
ültetett vacogó pálmafák… Trelleborg, egy más világ…