zavaros, kusza álmok tengerében…

2010 április 6. | Szerző: csillagom35 |

 Zavaros, kusza álmok tengerében, örvények, sziklák, barlangok sűrűjében, elfeledett szerelmek régvolt csókjai, illúziói közt a repülés mámorában, újra és újra átélve a szárnyalás semmihez sem fogható nagyszerűségét, nekirugaszkodni a levegőnek, némileg még bizonytalanul először, majd egyre bátrabban, siklani, szállni, a szelet a bőrömön érezni… Napok óta álmodom ugyanezt. Milliószor repültem már álmaimban, gyerekként olvasva Sam Small-t, éreztem a szárnyalást, zuhanást, soha, de soha nem féltem, kíváncsiságom erősebb, hatalmam nagyobb volt mindennél. Homlokomon a jel, varázsos, igéző, titkos, avatott szemnek láttató. Szinte fáj az ébredés. A parti homokba lerakott emlékek összekeverednek, arcokká, színekké, hangulatokká válnak. Az első csók emléke összekeveredik a szerelem fájdalmával, ujjongásával, tomboló életerejével. Elmúlt nyarak nyárfa-illata az elvágyódást hozza vissza, a tudatot, hogy mennem kell. A változás lüktetését hallani a patak csobogásában, gyerekkorom színhelyei között, ahol már semmi sem ugyanaz, csak az emlékek járnak még vissza kísérteni ijesztőn élethűen. Régen holt embereket emlegetni a temetőben, a szelíd fenyők között, nem siratva az elmúlást, elköszönni szerettünktől, érezve a szél ujjával az érintését a bőrünkön, a vágyat, hogy egyszer majd találkozzunk…A tavasz báját nézem az erkélyen, hogy bontogatják lassan óvón-féltőn levélkéiket a fák, szelíd szeretetet ontva szét, és amikor átölelem sorra mindegyiket a szívembe súgják titkaikat. Megköszönni minden napot, holdat, valakinek, valahol, őrizni a szív derűjét, a szem ragyogását, a mosoly lelkét mindenkor, mindig. Itt és valahol…