zavaros, kusza álmok tengerében…
2010 április 6. | Szerző: csillagom35
Zavaros, kusza álmok tengerében, örvények, sziklák, barlangok sűrűjében, elfeledett szerelmek régvolt csókjai, illúziói közt a repülés mámorában, újra és újra átélve a szárnyalás semmihez sem fogható nagyszerűségét, nekirugaszkodni a levegőnek, némileg még bizonytalanul először, majd egyre bátrabban, siklani, szállni, a szelet a bőrömön érezni… Napok óta álmodom ugyanezt. Milliószor repültem már álmaimban, gyerekként olvasva Sam Small-t, éreztem a szárnyalást, zuhanást, soha, de soha nem féltem, kíváncsiságom erősebb, hatalmam nagyobb volt mindennél. Homlokomon a jel, varázsos, igéző, titkos, avatott szemnek láttató. Szinte fáj az ébredés. A parti homokba lerakott emlékek összekeverednek, arcokká, színekké, hangulatokká válnak. Az első csók emléke összekeveredik a szerelem fájdalmával, ujjongásával, tomboló életerejével. Elmúlt nyarak nyárfa-illata az elvágyódást hozza vissza, a tudatot, hogy mennem kell. A változás lüktetését hallani a patak csobogásában, gyerekkorom színhelyei között, ahol már semmi sem ugyanaz, csak az emlékek járnak még vissza kísérteni ijesztőn élethűen. Régen holt embereket emlegetni a temetőben, a szelíd fenyők között, nem siratva az elmúlást, elköszönni szerettünktől, érezve a szél ujjával az érintését a bőrünkön, a vágyat, hogy egyszer majd találkozzunk…A tavasz báját nézem az erkélyen, hogy bontogatják lassan óvón-féltőn levélkéiket a fák, szelíd szeretetet ontva szét, és amikor átölelem sorra mindegyiket a szívembe súgják titkaikat. Megköszönni minden napot, holdat, valakinek, valahol, őrizni a szív derűjét, a szem ragyogását, a mosoly lelkét mindenkor, mindig. Itt és valahol…
Csendben
2010 március 23. | Szerző: csillagom35
” Nagyon csendben ültem, és hallgattam, hogyan csendesedik el az este túl a nyitott ablakokon. És lassan-lassan, vele együtt megnyugodtam én is.” / Chandler /
A boldogság úgy terült szét bennem, mint a tavaszi esték puha suttogása, a rigók csodás hangjátéka, a denevérek kusza röpte, a napnyugta megejtő varázsa, a hold vékony-szelíd karéja. A csend bennem szunnyadt, a jóleső borzongás az indulás sürgetését keltette. A béke aranyló fénnyel vonta be a tavaszi estéket, semmi kapkodás, semmi stressz, hiábavaló erőlködés. A dolgok lassan bár, de a helyükre kerültek, és a teremtő gondolatok ravasz-kusza hálója körbelengett, varázsfelhőt szitálva szét. A hetek egy helyben toporgása átadta magát a megfelelő időben és megfelelő helyen lévő dolgoknak, az éltető folyamatok elindultak. Nincs már a feszült várakozás, a felesleges időpocsékoló erőlködés, minden épp akkor történik, amikor arra a legnagyobb szükség van. A béke bennem van, a csendesen munkálkodó teremtő gondolatok pedig szép lassan testet öltenek. Ahogy lennie kell…
mindig
2010 március 4. | Szerző: csillagom35
Mindig, mindenkor kell valami külső ráhatás. Kellenek a kusza,
nyomasztó, fullasztó éjszakák, amikor a lélegzetem megakad, szívszakadva
riadok, a félek a kimondhatatlantól, a haláltól, de leginkább az élettől,
amikor saját teremtett, újraélt múltam fenyegető, sötét árnyai vigyorogva
körbeállnak és vihogva emlékeztetnek milliónyi elkövetett
hibára…emlék-foszlányok lépnek elő annyira valóságosan, hogy az idő korlátait
szemrebbenés nélkül átszakítják…visszalökve olyan élethelyzetekbe, amiket a
felejtés kútjába dobva bízvást reméltem, hogy soha, de soha nem élem át
újra…egy könyv: Asperján György könyve…szívem hangosan zakatol, míg
olvasom…anyám jut eszembe, próbálom a szépet, és jókat összerakni, nem
ítélkezni, de nem megy… az író szavai tökéletesen visszaadják a kusza, kósza
érzéseket, hangulat-zavarokat, könnyeket, amiket átéltem, bűntudatot, szégyent,
halálvágyat, amiket kamaszként éreztem, a megaláztatottságot,
kirekesztettséget, a senkihez sem fordulás keserű tudattá formálódását, az élet
visszahúzó, sötét rejtelmeit, amik reméltem rám soha nem találnak… nem, nem
ítélkezem, nem nem vádolok, minthogy az író sem teszi, tényeket rakok sorba,
amik kegyetlenebbek mindennél a csupasz, nyers valóságuknál fogva. Tudatra
ébredni azzal, hogy azon kívül, hogy pénzt ér az, hogy anyámmal vagyok, semmi
másra nem kellek, és ha már nem tudok pénzt termelni, hát nem is kellek…
kamaszként soha nem ültünk le beszélgetni, soha nem volt meg az az intim
anya-lánya viszony, ami annyira kellett volna a tudatos felnőtté válásomhoz…
hagsúlyozom még egyszer: senkit nem vádolok, nem ítélkezem, szimplán csak
szomorú vagyok, mert gyerekként sem vonzódtam anyámhoz, valahogy soha nem volt
bennem rajongás, minthogy hiányzik belőlem a mindenkit elfogadás csodálatos
képessége is. Apámmal ugyanígy jártam. 16 éves voltam, kicsi, karcsú, semmiképp
sem szép, mégis mint minden kamaszlány szépnek szerettem volna látszani…és
nem kaptam meg a szülői visszaigazolást, mert önző emberek lévén a szüleim csak
magukkal törődtek, szétdúlt házasságukban eszükbe sem jutott, hogy a
legrosszabb időben hagynak magamra, és ez újból nem panasz…csak tény. Apám. ő
sem szeretett soha igazán, tény rá, hogy második házasságából való lányának
lakást vett, de soha-soha nem kérdezte, hogy van-e mit ennie az első lányának,
vagy az unokájának. Nagybátyám kérdezte, hogy elhívtam-e a fiam érettségi
ballagására, és én csak néztem, hogy miért kellett volna elhívnom, mikor soha
nem érdekelte mi van velünk… most a nyugdíjas éveit éli, talán a harmadik
feleségét fogyasztja, van egy kb. két éves kisfia, akinek fogalma sincs arról,
hogy van egy féltestvére, majdnem negyven éves, szőke, és sír, amikor ezeket
írja, és nem vár szánalamat, sőt gyűlöli a szánalmat, mert az még soha semmit
nem oldott meg a világon… és olvasom tovább Asperján György könyvét, csendben
fejet hajtok előtte, mert leírta azokat a szavakat, érzéseket amik bennem évek
óta kavarognak, csak így soha nem tudtam voltam megfogalmazni, kifejezni…
Néhanap
2010 február 18. | Szerző: csillagom35
Ha az álmok kusza sűrűjéből kibogozom a reggelt, és némán várom, hogy a kávéfőző életre hozza az illattal teli teljes ébredést, sokszor nem is a kávé ízét várom, hanem az illatát, és eltűnődöm, mint ma hajnalban is, hogy hová tűntek az évek?…A napok amelyek néhol kuszán, néhol varázsosan, néhol harcosan, vagy csak némán suhannak tova és nem törődnek az idővel, sokszor megállok, mert nem értem az életet, álmodozom kitartóan, álmokat szövök és kergetek, érzéseket fojtok el, hogy átsöpörjenek rajtam újból és újból, könyveket keresek, amelyek talán megsúgják miért is vagyok itt egyáltalán…Zenéket fülelek, hátha a mögöttes tartalmat is kihallanám, templomok csöndjében várok valami hangra, hogy segítsen. A tükröt kémlelem, hátha mögé láthatnék, a csontok és szövetek között, a vérhálók alatt keresem azt a valamit, ami talán vagyok. Sárga csekkekkel vitatkozom, magyarázok nekik kitartón, hogy miért és hogyan kellene… Egy időben próbából elkezdtem egy kockás füzetbe leírni a kiadásokat, bevételeket, egyebeket, sóhajtva vettem tudomásul, hogy annak ellenére is elfogyott a pénz, bár talán azért is, mert soha nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, jobban örülök egy színpompás naplementének, vagy egy pohár zamatos-illatos-édes vörösbornak….Nem érdekelt soha a gonosz pletyka, automatikusan elkapcsolok vérlázító kibeszélő-showról, az nem lehet megoldás, hogy pár forintért eladod a problémádat egy látszólag közönyös műsorvezetőnek, aki szemlátomást undorodik az egész cirkusztól, és szemmel láthatón csak a pénzről szól az egész…Próbálok nem ítélkezni,elfogadni mindent és mindenkit olyannak amilyen, és mégis vannak kivételek, mert a gyerekkoromtól érzett fura zavar,ami a vér szerinti szüleimmel szemben fennáll, igaznak bizonyult, hogy hiába hoztak a világra, egyszerűen nem a szüleim, és már csak a közöny fura szürke köpenye borul rám, amikor valaki emlegeti őket… Ez lehet faragatlanságnak tűnik, bár csak igaz…Most már lassan el kell indulnom valami új felé, több utat is felvázoltam magamnak, várom a belső hangot, hogy intsen melyik lesz a helyes,s az útra hívó nyugati szél is borzolja már szívem…
A vágy illata
2010 február 16. | Szerző: csillagom35
Minden tavaszkor érzem. A vadgalambok szerelmes búgásával kezdődik. A tavasz-illata ilyenkor úgy söpör át rajtam, mint egy régi kedves szerelem-emlék: megmosolyogtató, néha bántó, mert elmúlt, néha fájó, de összességében szép. Nézem a hóvirágokat, ahogy megható kedvességgel és kitartással küzdik át magukat a fagyos talajon, ők már tudják a változást, tudják az apró erdei madarak is, akik a lakótelepre költöztek és még a tévé hangját is túlharsogják. A vágy is így söpört át rajtam. az újdonság vágya, az izgalom vágya, a simogatás vágya, az ébredés vágya. Föl-s alá járkálok, keresem a helyem, a terem, az időm, sokszor magam is. A napok lecsendesedtek, a megszokás szelíd igáját hurcolom tovább, de nem nyűg, és nem teher. A folyóparton a kavicsok locsognak így suttogón, egymást közt. Kérdéseket kreálok és lustán keresgélem a válaszokat. Néha futnék még bolondul kacagva, és a nyugodtabbik felem ilyenkor vállat von: – minek? Még nem érzem az évek súlyát, valahogy egyre könnyebb leszek, bár egyre több gyertya gyűlik össze a tortámon. próbálok szelíd maradni. Néha már hiányzik a nyüzsgés, a zsongás. A várakozás szelídsége alatt robbanó indulat-felhők néha kitörnek, mert hagyom. A vágyat érzem mostanság nagyon. A cél már kibontakozóban. Érzékeim nyitva, a jelre vágyom. Mai nap olvastam, és szinte lángoltak a betűk, mert ilyen vagyok magam. ” Legyen a Hold a célod. Ha elvéted, még akkor is a csillagok között fogsz landolni.” / Les Brown/ És milyen igaza van….
Hála- füzet, vagy füzet a hálának
2010 január 20. | Szerző: csillagom35
Évek óta keresgettem magam. Egy pár napja végre megfogalmaztam, kimondtam, végiggondoltam mit is tudnék magammal kezdeni.A felismerés olyan döbbentően egyszerű volt, hogy elnevettem magam. Hiszen évek óta tudtam. Kimondani most mondtam ki legelőször. Ha tehetném. Ha tehetném egy időre csak lennék. A számlámra mindig érkezne kellő pénz, épp csak annyi, amennyi egy hónapra elég, ha tehetném akkor ébrednék, amikor akarnék, fekve eldönteném ma mit is kívánok tenni. Nekem tökéletesen megfelel ez a félmagány állapot. A zajos tömegek, a kuszaság, a nyüzsgés egyenlőre nem hiányzik. Annyira jól érzem magam egy pár hete, pont úgy élek, ahogy szeretném. A problémákat egyenlőre félretettem. Megtanultam Máraitól egy-két dolgot, és jelentem: működik! Sosem hajszoltam a pénzt, nem is szeretem. A kettősség, ami jellemez, az észtvesztő könnyelműség, és a skótokat lepipáló zsugoriság mindenkor jellemez. De a pénz istenét imádni sohasem fogom. Sem alávetni magam az ő akaratának. Vannak szilárd pontok az életemben. Például tökéletesen tudtam, hogy el fogok kerülni abból a bányásztelepülésből, ahol laktam. Sosem felejtem az esőt a buszmegállóval szemközti házon, az esőcseppeket, a döbbenetet, mikor ráébredtem, hogy el fogok kerülni innen, soha ennyire nem éreztem még a dolgok legmélyét, mint mikor a buszra vártam. Egyszerre könnyű lett minden. A dolgok a helyükre kerültek. Most is ezt érzem. A félelem, ami hónapokon át a kísérőm, az árnyékom volt, most eltűnt, és a tükör előtt állva jelentettem újból ragyogó kék szememnek, hogy élek! A hálaadás már egy divatos, sőt felkapott dolog lett, elvégre Oprah (!) is csinálja, én nem ezért teszem- minden nap hálát adok az isteneknek, az Istennek, a sorsnak, a szerencsének, a jóságnak, az álmoknak. Köszönöm a napsütést, a mosolyt, a madarak énekét, a fák kitartó szeretet-hullámait, az autósnak, hogy átengedett a zebrán, a hivatalban a hölgynek, hogy segített, mindennapi kenyerünket is köszönöm, köszönöm, hogy van férjem, aki húsz éve tűri a hülyeségeimet, a fiamat, hogy megállja helyét a főiskolán, és tanár akar lenni, köszönöm a sorsnak, hogy az írás kényszerét nem ölte ki belőlem, köszönöm, hogy van erőm és kitartásom leírni. És az írás kényszerét is köszönöm, akinek kell, mert jobb, erősebb, és talán szebb is lettem általa…
Tudod-e?
2010 január 17. | Szerző: csillagom35
Már szinte hetek óta nem néztem tükörbe. Úgy szó szerint. Mosakodás, fésülködés, némi halvány smink, mindez megoldható, hogy csak felületesen nézzek bele. És ne lássam magam. Most, hogy a karácsonyfa-csonk már nem áll a nagyszoba állótükre előtt, hanem az alattunk lakó terebélyes fára dobta a két okos, apa és fia, természetesen egymásnak osztva az észt, hogy ide dobd, és így csináld, a kisfiam, majd én tudom legyintéssel, és hatalmas lendülettel meglendítette a szerencsétlen csonkot, és fenn is akadt a fán, szelíd ringatózásával mindenkor mosolyra vidít, ahányszor csak kilépek az erkélyre. Szóval a tükör. Sokszor talán félek is belenézni, hátha egyszer mögé látok, vagy kiugrik az igazi valamim, énem, akármim, és akkor csak bután álldogálhatok vele szemben. A karácsonyi eszem-iszomok is talán látszanak már, ilyenkor csak behúzott hassal suhanok el a tükör előtt, vagy tisztes távolból és hunyorítva nézem magam, hátha semmi sem változott. Mindig úgy próbálok mostanság belenézni, hogy én vagyok a siker és győzni fogok, de hogy ki ellen és mivel szemben, azt még nem döntöttem el. Néz vissza egy szempár, orr, haj, áll, egyebek, én vagyok. Nézem a holdkő medált, a melléakasztott négylevelű lóhere medált, beszélek néha valami ködös, távoli istenséghez, a pénz kimondhatatlan nevű, könyörtelen istenéhez is. Fohászkodom, fogadkozom. A tükör pedig visszahunyorít, bátorít. Legalábbis ajánlom neki.
Lilith, vagy, amit a szívedbe rejtesz
2010 január 16. | Szerző: csillagom35
A druida papnő magasba emelte kését, ezüst markolatán megcsillant a tűz fénye, a rubintkő felizzott, a papnő arcán mélységes elégedettség áradt szét. Lilith elébe libbent, ezüst fényű palástja takarta alakját, anyagtalan volt, lebegett, úszott, csak a szeme, a csillagzafír ragyogás, ami szó szerint szúrt és égetett, csak az láttatta a Hold sötét árnytündérét.Szó nem hullt a véres földre, a dobok pergése a szív dobbanásait idézte, a tánc egyre hajlongóbb, vadabb lett. Lilith nyugodtan állt, nézte az áldozatot, selyem-szőke haját, riadt-kék szemét. A csillagzafír szemekből enyhe gúny és megvetés sugárzott. Lilith az agyakba küldte üzenetét. – Ne félj- súgta, csak az álmod vagyok, testetlen, anyagtalan, illanó. Csak a félelmeidet láthatod, mindama gondolatok, amelyeket ártó, rossz szándékkal vetítettél magad elé.Csak azokkal árthatok, és csakis neked, mert megidéztél. Telihold van, sugárzó, hatalmas udvara bevilágítja az éjszakát, nyugalmat tör, vágyakat szít, vaddá és szelídíthetetlenné tesz.Aludj csak, én majd álmodom-súgta Lilith, és az éjszaka folyt tovább, zavarbaejtő álmokkal, igaznak tűnő vágyakkal, fojtó, nehéz sóvárgással, földöntúli, testetlen képekkel, míg a hajnal bíbor-varázsa meg nem törte a nehéz álmok sorát, hogy az érzékeim teljesen összekavarodva, a szívem dübörögve keltsen, mert sohasem tudhatom hol az ébrenlét és az álom határa…
Új idők hajnalán
2010 január 15. | Szerző: csillagom35
Új idők hajnalán, mikor a napok már nem kócos zsivajjá állnak össze, mikor már nem félelem bénítja érzékeim, mikor fellélegezve, bizakodva, örömmel várom a következő hajnalt, mert végre új utakra nyílt a szívem, megszabadultam a múlt évtől, a régi munkahelyemtől, ami annyira lekötötte szívem, hogy rettegéssel néztem minden nap elejére és vártam és vártam mikor menekülhetnék onnan, éreztem, tudtam, vágytam a változást, emberi kapcsolatok csonkjait hagytam hátra csak, már szinte nem beszéltem senkihez, semmiről, annyira meg akartam szabadulni onnan, és sikerült, úgy, ahogyan én terveztem és elterveztem. Fuldoklók görcsös sípolásával szedtem a levegőt, és éreztem, hogy megmenekültem. Végre letettem valamit, ami én voltam, de mégsem, hamis álarcok, kényszermosolyok mögött vártam az új utakra, a remény tartott életben, mint mindenkor, ha valamit elterveztem és igaz szívvel álltam a megvalósításához. A Tarot-tot is segítségül hívtam, és csak azt pakoltam ki magam elé a szépen megrajzolt lapokból, amit hallani és érezni akartam. Még mindig a belső körben állok, a vörös széles szalag megvéd az emberektől, egyenlőre nem hiányzik senki, barátok, ismerősök sem hiányoznak, az egyetlen emberhez bújok, mint védtelen kis állat, erőt, hitet, bizalmat merítek a szuszogásból, a beszélgetésekből, a hallgatásokból. Hiányzik az utazás, a fények, a városok, az idegen szagok, az erdők érintései, a fák simulása, a mosolyok, az autópályák végtelen szalagja, még az unalom is, amit a kilométerek úgy hagynak maguk után, mint levetett páncélt, elszórt házak, az út mentén integető bokrok, tavak, folyócskák, templomok, a remény szelíd-tömjén illatú felhőivel, a szabadulás, a lélek-tisztaság bohó vágyaival. Tisztán állok az új év előtt, megtisztulva minden rámrakódott butaságtól, korlátoltságtól, hamis hízlekedéstől, képmutatástól, hazugságoktól, szívcsordultan teli új vágyaktól, álmoktól, mik megvalósulásra válnak, reményektől, amik beteljesülnek, a teremtő gondolat építő erejétől, mindentől, mi valamivé tesz, amitől a vágyakozás a szívemben szelíden ringatózni kezd, és tudom, hogy minden, de minden valóra válik.
Jó, tudom…
2010 május 4. | Szerző: csillagom35
Jó, tudom nem lehet mindig lázban égni, reszketni az érzelmektől, indulatoktól, percenként újra halni, majd feltámadni, sóhajtozni, epekedni, beteljesülni. Kell a felszín alatti izzás, egy vulkán tomboló erejével, csendes indulatával. Néha körülnézek és keresem a helyem a világban. Ha a dolgok rendesen, meghatározott menetben és időben történnek, akkor kisimulok, ragyogásom szétszórom. Ha a közöny árad szét bennem, szürkévé válok, átveszem az emberek negatív kisugárzásait, tombolok, ordítok, másokat hibáztatok. Ha a Közöny című könyvre gondolok Albert Camus-tól, akkor néha megborzongok, annyira mellbe vágott a mondandója, hogy napokig szinte levegőhöz sem jutottam. Hangulatokban, színekben élek, csillagzafír ragyogását keresem az éj sötétjében, a harmatcseppek leveleket lehúzó súlyában. A szemem lehunyom narancsszín lüktetés tölti be a teret, dobolássá, majd szívdobogássá válik bennem. A világ kinyílt, a kapu végre kitárult, szívem minden dobbanással sietteti az indulást. Már annyira siettetném a dolgok természetes folyását, hogy a legkisebb kudarc és visszaesés mély gödörbe taszít, és mindennap ki kell magam húznom. Indulni, suttogják a fák az ablak alatt, indulni, csipogják a madarak a kelő nap arany-sugarában, indulni sivít a kis bagoly minden éjjel, és a szél a változás szele, a tenger sós illatát lopja orromba, tudván, hogy ez csak csalfa érzékek játszadozása…
Oldal ajánlása emailben
X