Hiányérzetek éjszakája

2009 október 25. | Szerző: csillagom35

 Mikor a telihold szinte átböki ezüst kardjával a függöny bordó-selyem hullámait, mikor az érzékeim teljesen kiéleződnek, szívszakadva riadok fel ijesztően plasztikus álmomból, magas, karcsú barna férfi ölelt, az ujjait még érzem a bőrömön, arca csak egy mosoly, nem ismerem, látásból, tévéből sem, a múltból merült fel talán, ki tudja…a hold a lelkembe világít be, ezüst fénye kimos mindent, és elborít a hiányérzetek hosszú sora…A hold útra hív, újra, minden teliholdkor megfogja kezem, az ősi dalt susogja újra és újra és újra..a vándorok régi dala ez, szívem összemarkolódik, tehetetlen vagyok, pedig hív az út, sürgetőn újra..álmaim összemosódnak, szívemben, fülemben érzem a sivatag szelét, a homok ízét, vár rám tudom, hív, a tenger csapkodja talpam, ősi kagylók hangja visszhangzik fülemben, ismerős dobogás a fejemben, a szél, az útra hívó nyugati szél, erdők illatát hozza, vándorlásra hív, és én a hajnalra várok, hogy talán egy kicsit megnyugtat a színvarázsával, és lecsillapít, mert indulnom kellene, és nem tehetem, mert az idő még nem érkezett el, lelkem ég csak, a telihold megigéz, a hiányérzetek pedig átsöpörnek rajtam, vad, eszelős tánccá, dobogássá válnak bennem, külsőleg csak a lélegzetem változik. Az ősök, a vándorok pedig megállnak szellemalakjukkal mellettem, varázskört húznak körém, harmadik szemem lefogják, intenek, köddé válnak megint, itthagyva a sóvár vágyat, a vándorlás sürgetését, a szél illatát, a tenger ízét, a sivatagi szél forróságát…és egy férfi álomcsókját…

A dolgok összesűrsödése

2009 szeptember 30. | Szerző: csillagom35

 A napok olyannyira összefolynak, a hetek folyosóvá szűkülnek, a hónapok szürke ködben úsznak, a szavak szétszakítják szívem, árnyak bolyonganak szürke folyosókon, régvolt, elfeledett arcok bújnak elő mikor legkevésbé várnám, szívszakadva futnék és futok is ki nem mondott szavak elől, a fejemen mintha tölcsér nyílt volna és minden átáramlik, minden csak van mellettem, emberek, arcok távoli kör külső szélén állnak, nem akarom még beengedni őket, a varázskör továbbra is jól működik, nincs szükségem álkapcsolatokra, nevenincs barátokra, pihekönnyű csevegésre, mikor beszédre és szavakra sincs szükségem igazán, csak állandóságra, közöny ült a lelkemre, szinte agyonnyom, szabadulni nehéz, mert gúzsba köt, a szürkeség lenyomja  a szívem szavait, lélekkiáltásaim messzire szólnak, de lefojtom, mert nincs helye beszédnek, szónak, simogatásnak… Az egyhelyben topogást nehezen tűröm, nyughatatlanságom néha utat törne, szigorú vagyok, nem hagyhatom, vezeklés talán, a sok bűnbánat, rossz lelkiismeret, hogy valamit, valahol nem tettem meg, vagy jobban kellett volna, ilyenkor lelkem szabadabb fele őrült sikításba kezd, mindenki saját maga teheti tönkre csak saját magát, bólintok, s kezdem a körbefutást magam körül körbe-körbe, kitörnék, még nem tudom a módját, álmaim csapongók, ziláltak, köznapjaim álomtalanok, mert félek, a hajnalok megérintenek, de elhessentem magamtól, félek a szív simogatásaitól, szinte…hiányérzetek sokasága önt el nap, mint nap, s az árnyak bolyongása sustorgássá szelidül, mintha rég elfeledett testek át- és átsuhannának rajtam, hogy éreztessék itt vannak, nem feledhetők, simogatnak, suttognak, vágyakat ébreszetenek, hiányérzeteket árasztanak, boldogtalanságot sugallnak, csók-ízeket élesztenek, öleléseket, simogatásokat élesztenek, hamis és igaz szerelmeket idéznek, és nem engedik megszakadni szívem, védőfallal vesznek körül, várnak, várják a megfelelő pillanatot, hogy újra szabaddá tegyenek engem, a lelkem, a szívem….

A napok mikor összefolynak…

2009 augusztus 13. | Szerző: csillagom35

 A nyár egyetlen hosszú pillanattá állt össze, mint mikor a víz alól merülök fel friss levegőért, és egy pontba sűrítve élem át a levegővétel csodáját, a nap tűszúrásait, a vakító kékséget, azt a fajta gondatlanságot, amit csak és kizárólag a nyári napok adhatnak. A szürke buborék amibe betakartam magam igen keménynek bizonyult, és meglehetőst hatásosnak is. Nem és nem engedek semmit egyenlőre, hogy mély nyomokat hagyjanak, érzések, hangok, színek, képek átfolynak rajtam, szavak betűkké és gondolatokká válnak, hogy szép lassan kiürüljenek belőlem, egyszerűen nem vagyok írás-hangulatban, valóban csak a nagy traumák és a nagyszerű elemelkedések írhatók ki belsőmből, talán.Mindenkor lázban égni ez nem én vagyok, nekem a csendes belső izzás felel meg leginkább. Külső szemlélő talán semmi különbséget nem fedezne fel, én magam lettem egy picit türelmetlenebb talán.Szép illedelmes csendben várok hát tovább, várom, hogy kitisztuljanak a szürke buborék körvonalai, hogy levethessem immár újból, sokadszorra. Várok, és a várakozás részemmé vált, beépítettem. Jólesik a csönd, néha még a nyugalom is. Valami körvonalazódik a távolban, érzem, áldott, áldatlan benső érzékeim finoman tapogatják körbe, még nem tudják, hogy elernyesszenek-e, vagy vészharangot kongatva összerántsák szívem. Nem érzek bajt, a számosszor érzett fura hangulat, rossz érzet most elmarad, furcsa kis félmosoly marad, és határtalan kék szín-hangulat. Majd meglátom mi lesz belőle…

Relatív

2009 július 4. | Szerző: csillagom35

 Sosem vágytam gazdagságra, palotára kacsalábon, legújabb sportkocsira, jachtra, nyakamat lehúzó aranyláncra. Viszont anyagi függetlenségre igen. Hogy ne kelljen bankokkal cseverésznem, hogy hogyan is legyen tovább, harcolnom a sárga csekkekel, hogy melyiket fizetem be legelőbb. Éveken át könnyelmű voltam, megtehettem. Most már jóval összeszedettebb lettem, mégis mindenkor hadilábon állok a pénzzel. Talán mert nem istenítem, nem félek tőle és nem akarok mindenáron a hatalmába kerülni. Talán, mert csak egy papírdarabnak nézem, és néha fel nem fogom az értékét. Tudom, érzem én vonzom a jót is a rosszat is. Valahogy csak a pénzzel vagyok mindenkor fura helyzetben. Tudom, hogy be tudom vonzani, és most égetően szükségem is lenne rá, a kifizetnivalók miatt, és hogy viszonylagos nyugodalmat találjak. Meghökkentő zavaromban még a Telejósdát is felhívtam, bár kinevetem aki ezt teszi. A hölgy azt mondta, nem az én sorsfeladatom most megoldani az anyagi gondokat, hanem a páromé és a családomé. Annyira zavarba kerültem, hogy egy pillanatra még nem tettem le a telefont, így hallottam amint a jósnő azt mondja: nézd mennyi pénze van a szüleinek… bár ez a mondat nem nekem szólt, hallottam. Azóta ezen agyalok. Először is. Csak papíron van anyám és apám, a valóságban semmiképp… A férjem anyukája ugyanolyan pénz nélküli, mint mi, tehát ezt is kilőttem. Akkor kire gondolt a jósnő? És elnevettem magam. Nekik az a feladatuk, hogy reményt adjanak a nekik betelefonálóknak drága pénzért. Megtette a feladatát. Talán próbálkozzak mással. Néha beugrom Szent Ritához, mert ugye ő a lehetetlenségek védőszentje, mert a templomban jó hűvös van, nyugalom és csend, időnként megsimogatom fehér márvány palástját, és amikor a fejemben és szívemben lecsitult a zsongás nagy levegőt veszek és sétálok tovább. Bevallom néha sorsjegyet is veszek, bár a fiam aki matektanárnak készül felhívta a figyelmemet a nyerési esélyre, vagy inkább esélytelenségre és én csak azt válaszolom ilyenkor, ha nem veszek, még azt a picinyke esélyt sem adom meg, és erre ugye nem lehet mit felelni. Nem, nem csodát várok. Dolgozom, vannak sorsfeladataim, napi feladataim, néha elgondolkozom mit és hogyan rontottam el, és minthogy tudom a válaszokat már csak a továbbiakat kell előteremteni és menni és menni és menni tovább….

Mikor nem tudom

2009 július 1. | Szerző: csillagom35

 Egyre halkuló hang a telefonban, a tehetetlenség pedig óriási dühként árad szét bennem: mit tudnék csinálni, hogy meggyógyítsam? Összeszorított szájjal fekszem néhány pillanatig, majd fel s alá járkálok. Nem tudok mit kezdeni magammal. Szigorúan szembenézek a tényekkel, mert áltatni, hamis illúziókba kergetni magam annyira felesleges és nem segít egy mákszemnyit sem. Napokig a múlt árnyai közt lebegtem, kirándulások, Párizs, a végtelen országutak, mintha egy másik világ lett volna. Aztán ezt az önsajnálat-álarcot is levetettem, mert nem visz előre.Egyenlőre napokat építek napokra, órákra bontom le a feladataim, mert előre nézni szinte hiábavaló, légvárak úgyis kipukkadnak, hamis álmok tévútra vezetnek. Bármennyire is közhely. Tehát nem gondolkozom, csak szigorúan adott feladatokra koncentrálva, tervszerűen élek. Eszem is, hogy ne gyengüljek le, betegséget nem engedhetek meg. Csapongó képzeletem néha szabadjára engedem, mert mindenkor lélekben tudtam szárnyalni igazán.Olyan, mint a levegő, vagy a pohár víz selymes simogatása. Látom a férjem meggyógyulva, szinte, mint régen, és néha eszembe jut milyen őrjöngőn tudtunk veszekedni olykor-olykor még ezek sem fájnak már annyira, voltak idők, évek is talán, hogy sokat veszekedtünk. Nekem jót tett, mert türelemre tanított, forrófejűségem visszaszorítására, és megtanított igazat adni. Feltéve, ha úgyis éreztem, mert makacsságom elképesztő méreteket tud venni, az biztos. Mindegy már ez is a múlt-kútba esett, és ha néha visszajön, már nem mérgez, hanem igazságosságra nevel. De leginkább a szépre emlékszem, és valahol igaz, bár sokáig nem hittem el a fakó közhely minden szálával és erejével, hogy az idő begyógyítja a lélek-sebeit. Az idő pedig megadja majd a választ minden bennem bujkáló, sürgető, fájó kérdésre, hogy lesz-e minden olyan, mint egykor, bár a választ már magam is tudom. Most más lesz, más feladatok, más fontos dolgok, most csak egyre koncentrálok, erőt, szeretetet, szerelmet sugárzok, bízok és remélek. A többi meg vele jön majd…

A kórház

2009 június 29. | Szerző: csillagom35

  Mikor már képes voltam az ijesztőn fura félelemszálakat bizonytalan
időkre ledobni magamról, és tárgyilagosan szétnézni magam körül, igen
furcsa érzéseket konstatálni, rendszerezni, önvádat megrágni és
átgondolni, eseményeket bizonyos sorrendbe állítani, mikor már a
félelemburok néha levegőt venni is engedett, és az elfolyósodott Idő
újra valamiféle mederbe terelte a köznapokat szétnéztem. A fertőtlenítő
élesen bántó szaga testemmé vált, egy idő után észre sem vettem. És
újból megállapítottam, hogy bármennyire fejlett bennem a segítőszándék,
nos ápolónő sem tudnék lenni. A szomszéd ágyon először Gábor bácsi
feküdt, illetve nyüzsgött, meghökkentő eséllyel indult volna egy
Moldova hasonmás versenyen, idős volt, tetterős, mozgékony. Pár nap
után Besze bácsi váltotta, gyermekin kék szemmel, nagyotthallón,
egy-egy pillanatra fájdalmas közelségbe hozta nagyapám emlékét, egész
nap aludt, este nézett körül és nem értette miért nem tud leszállni az
ágyról, elkeseredett harcot vívott ellenfelével a takaróval, és
mindenáron le akarta tépni a katétert magáról. Vera üvöltött vele,
nehogy itt szambázzon már nekem, mindenféle részvét lekopott róla a
hosszú évek alatt, simaarcú, képzett, agyonfáradt nővérré vált, biztos
kézzel kötötte az infúziót, és mindenen fanyargott, sarokban Tatóka
feküdt a szociális otthonból hozták be, és mindenáron el akarta
indítani az ágyát. A nővérek tisztába rakták, megetették, lemosdatták,
gyógyszereit belekényszerítették, csak éppen emberszámba nem vették
őket, és ebben semmi kivetni való nincs, embertelen körülmények,
hosszú-hosszú évek alatt koptak ilyenné, szánalom, részvét, emberség
nem fér a munkájukba csak picike darabokban, eltűnődtem, én sem tudnám
másképp csinálni, sőt, leginkább sehogy sem csinálnám. Közben Robi
lassacskán javult, arca kisimult, a kórházban megszűnik az intimitás,
biztos kézzel fogtam a szivacsot, megtanultam a kacsa fortélyait, mert
első időben kétszer is baleset lett belőle, mert nem tudtam hogy
kell.Itatni, etetni, nézni ahogy alszik, és álmában össze-összerezdül,
amitől még mindenkor a frász tört ki, kényelmetlen széken ücsörögni
merev háttal, nézni a nyarat az ablakon át, később a kórház udvarán
sétálni körbe-körbe, magyarázni fáradhatatlanul, hogy a cigit le
kellene tenni, az orvosok is kérték… Aztán ezen is elgondolkoztam,
mivel én nem vagyok a dohány szó szerinti rabja, fogalmam sincs milyen
lehet a nikotinéhség, mintha nekem megtiltanák a csokoládé evését,
biztos küzdenék ellene..A nyár észrevétlen halad tovább, hosszú
szerelmes ujjai bebarnították a végtelen búza és rozsmezőket, a kelő
nap egyenként csókolja ragyogó napsárgára a napraforgó-táblákat, a kis
bagoly minden hajnalban észvesztő rikácsolással közli mindenkivel, hogy
ébren van, és mikor kitámolygok az erkélyre és számonkérem, fejrázással
tiltakozik, a napok nyúlnak, tombolnak, égetnek és fázítanak, a belső
feszültség észrevétlen feloldódik, a zsongás megszűnik, és átadja magát
a megnyugtató csendes derűnek, az estének. Már nem gondolkozom mi lesz holnap, hiszen a holnap megmondja kellő időben, rendben mit is kell tennem…

A vörös oroszlán

2009 június 27. | Szerző: csillagom35

 A vörös oroszlán címet Szepes Máriától kölcsönöztem, mert tökéletesen kifejezi az elmúlt hetek történéseit:

Június 5.-e hajnali fél öt: – Robi, lassan indulnom kell. – halk nyöszörgés a válasz. – Bizonyára még alszik, bár a megmagyarázhatatlan félelem már elindult a lábamon felfelé, jeges rémületbe vonva egész magamat. Zuhanyozás, öltözés, újbóli költögetés. Mit csináljak, itt hagyjam aludni? Már indultam az ajtóhoz, mikor valami visszarántott.- Robi- ráztam meg újra.- Egybefüggő hatalmas, rémisztőn tágra nyílt pupillák, a bal arcfele leesve, a bal oldala nem mozog, tétován matat és motyog valamit. Az első rémültemben az anyukáját hívtam, mert nem mertem nem elindulni dolgozni a mai világban, aztán mégis maradtam. Ő riasztotta a mentőket, tehetetlen rémületemben rendet próbáltam rakni, a másodpercek ijesztően lelassultak, a szívem a torkomban vert, az ajtóban vártam a mentősöket, megfáradt arcú mentőslány, szeme bedagadva, jól tette, hogy nem hagyta itt, mert akkor meghalt volna bólogatott, mi ez, kérdeztem rémülten, agyvérzés talán vont vállat, utána egyszerűen nem engedhettem magamnak, hogy a gondolat teljesen elfoglaljon, úristen mi van, mi lesz… A mentő elvitte, a sürősségin leszünk, intettek felém, én zavartan álltam, bénultan, mi kell a kórházba, istenem, papucs, törölköző, nincs is pizsamánk, póló, tiszta alsónemű, zokni, fésű, fogkefe. A telefon állandón csengett, mintha üvegbúra alá szorultam volna, kizártam mindent, fölrohantam a kórházba, álltam órákon át tehetetlenül, néztem ahogy néha rángatózik egyet,a meghökkentően fiatal orvos magyarázott, én kábultan álltam, szerencsére nem agyvérzés, még nem tudunk többet… A tehetetlenség annyira gúzsba fogott, hogy napokon át csak voltam, ültem az ágya mellett kétségbeesetten, nem érdekelt evés ivás alvás, és az a pár nap amíg viszonylag rendbe jött szinte éveknek tűnt, ismerős nővérek, rokonok, haverok álltak részvéttel a betegágynál, olyan forgalom volt, mint egy moziban, és én ámultam, mert hogy baj lett derült ki, ki is aki velünk, megható volt, úristen mi az hogy agylágyulás, jovális, deres halántékú, jóképű orvos, soha a szemedbe nem néz, magyaráz, mikor néha elkapod pillantását az iszonyún üres, azonnali rehabilitáció és rokkantnyugdíj, nézett rám, és őszintén csodálkozott amikor pár nap multán saját lábán hagyta el a betegágyat. Most Parádfürdőn van, szerencsétlen béna emberekkel összezárva, valami végérvényesen megváltozott, mindannyian érezzük, tudjuk, talán a kegyetlen istenek torz játéka, talán a sors szeszélye, talán a jótündér, istenem ki tudja, mikor a kórházi ágyon feküdt minden nap elmondta mennyire szép vagyok, hozzábújtam, szívem túlcsordult, sírni csak pár nap után tudtam, azt sem lélekszinten, csak felszínesen, mert a könnyeknek nincs most itt idejük és helyük. S minthogy teljesen beleborzongtam a visszaemlékezésbe egy kicsit pihentetem talán…